A bántalmazás felnőttkori tünetei
(Penny Parks meglátásai alapján)
(A fordító megjegyzése: a cikkben használt „bántalmazás” szó utalhat mind szexuális molesztálásra, mind fizikai és verbális erőszakra, érzelmi terrorra, és a kínzás bármely formájára.)
A következőkben a gyermekkorukban bántalmazást elszenvedett felnőttek leggyakoribb tüneteiről, problémáiról olvashatsz. A lista nem teljes, csak a legáltalánosabbakat soroltuk fel. Az erőszakra adott reakciók számos formát ölthetnek, és az érintettek egyszerre több szimptómát is mutatnak. E reakciók azokból a korlátozó, téves hitrendszerekből, hiedelmekből táplálkoznak, amelyeket a gyermekkori erőszak következtében alakítottak ki. Mindegyik tünet mellet felsoroltunk lehetséges téves hiedelmeket. A felsorolt hiedelmek oly mértékben beleivódhattak az érintettbe, hogy fel sem tűnik neki, nem ismeri fel.
A legáltalánosabb szimptóma, amely a gyermekkorban kialakult bűntudatból, a „veleszületett romlottság”, a „valami baj van velem” érzésekből származik. (Nem vagyok elég jó; „Tönkretett vagyok; Rossz vagyok; Minden az én hibám;)
Gyakran abból látszik, hogy külső megjelenését milyennek ítéli; azt hiszi, csúnya és visszataszító, függetlenül attól, hogyan néz ki, illetve, hogy milyen külső visszajelzéseket kap. Ugyanakkor a háttérben a „Nem vagyok elég jó” érzése húzódik. (Tönkretett vagyok; Beszennyezett vagyok; Rossz vagyok; Csúnya és visszataszító vagyok;)
A veleszületett „romlottság”, „rosszaság”, bűnösség téves hiedelme megakadályozza a személyes siker elérését, amelyet önszabotázs követ. A személy szókészlete hemzseg a „Nem tudom/Nem lehet/Nem vagyok rá képes/Nem szabad” állításoktól. (Rossz vagyok; Mindent elrontok; Nem győzhetek/nyerhetek; Nem érdemlem meg a boldogságot; Mindig minden az én hibám;)
Ha összetörik, elveszik a bizalom, amit a gyerek egy tiszteletre méltó felnőttbe, különösen a szülőbe vetett, hamarosan meggyőződésévé válik, hogy senkiben nem lehet megbízni. Felnőttkorában tudat alatt az a hiedelem irányítja, miszerint mások el fogják hagyni. A bántalmazás áldozatai gyakran szabotálják baráti és intim kapcsolataikat oly módon, hogy ők vetnek véget azoknak hamarabb, mint ahogy a másik fél megtehetné. Könnyebbnek tűnik így számukra, főleg ha elkerülhetetlennek tartják, hogy a másik fájdalmat fog okozni a végén.
Gyakran azt a módszert választják, hogy irreális elvárásokat támasztanak a szeretett személy felé, és ha nem teljesíti, a gyerekként bántalmazott felnőtt igazolva látja hiedelmét: Tényleg senkiben nem lehet megbízni. Ez pedig megerősíti azt a meggyőződést/érzését, hogy biztonságosabb érzelmi falak mögé húzódni.
Mások úgy vélik, nem lesznek elfogadhatóak, ha kiderül a bántalmazás/molesztálás. Bár legtöbbjük annyira vágyik, szinte könyörög a szeretetért és az elfogadásért, félelmük és hibás hitrendszerük önmaguk csapdájában tartja őket, az elszigeteltség és a reménytelenség érzésében. (Senkiben nem lehet megbízni; Nem bízhatok magamban; Az emberek bántani fognak; Nem létezik biztonság; Ha engedem, hogy érezzek, elveszítem a biztonságot, és sebezhetővé válok; Soha nem mondhatom el; Nem engedhetem, hogy megismerjenek; Mindig is a fájdalom csapdájában leszek; Nincs kiút;)
A listánkon szereplő számos tünet (szexuális diszfunkció; érintésre/érintés elfogadására és a bizalomra való képtelenség; stb.) komoly kapcsolati problémákhoz vezet. A bántalmazás áldozatai gyakran választanak nem megfelelő, illetve erőszakos partnert, mivel a sérült személyiség „ismerős” és „normális” számukra, mivel a diszfunkcionális családban megélt gyermekkor hatására a diszfunkcionális emberek tűnnek ismerősnek, és természetes, hogy az ismerőshöz vonzódik az ember.
Mások azért választanak nem megfelelő partnert, mert úgy vélik, „értéktelenségük” miatt nem érdemelnek egy „rendes, kedves, tisztességes” embert. (Rossz vagyok; Nem érdemlem meg a boldogságot; Büntetést érdemlek; Én nem számítok; Nem vagyok elég jó; Senkiben nem lehet megbízni; Szerethetetlen vagyok; Haszontalan vagyok;)
A gyerekkorukban szexuálisan molesztált gyermekek kétharmada szexuálisan visszafogott felnőtté válik, a fennmaradó egyharmad promiszkuissá. Gyakran nem rendelkeznek pontos szexuális ismeretekkel, ezért nincsenek megfelelő információik testi funkcióikról, illetve nemi szerveikről. Egyesek megrémülnek saját szexualitásuktól, mivel testüket mocskosnak és szégyenletesnek vélik. Mások a szexet az elfogadás megszerzésére, illetve manipulációs eszköznek használják. Megint mások mentálisan blokkolják szexualitásukat, a szex nem számít nekik.
Léteznek olyan felnőttek is, akik örömüket lelik a szexuális életben, azonban ők általában olyan emberek, akik támogatásban részesültek, és megfelelő információkhoz jutottak a bántalmazás idején, vagy azóta; illetve akik mellett támogató, érzelmileg egészséges, szerető partner áll. (Rossz/mocskos/tönkretett vagyok; Valami baj van velem; Nem számítok; Beszennyezett vagyok; Nem vagyok fontos; Nem érdemlem meg a boldogságot;)
Az étellel kapcsolatos probléma öltheti az anorexia és a bulimia formáját. A bántalmazást/molesztálást átélt személyek azzal a téves meggyőződéssel élnek, miszerint nem kell szembenézniük szexualitásukkal, ha nem vonzóak. Ez szintén az önbüntetés egy formája. A túlsúllyal küzdők az ételt vigasztalásnak használják általában, felesleges kilóik pedig védelmet nyújtanak az ellen, hogy kicsinek és sebezhetőnek érezzék magukat. A drog, az egyéb szerek és az alkohol az önbüntetés egy formájaként, eltompító ködként, vigaszként, mankóként, vagy memóriablokkoló eszközként használatos.
Amerikai statisztikák azt igazolják, hogy a drog- és alkoholfogyasztók jelentős százaléka szenvedett el szexuális erőszakot gyermekkorában. (Rossz vagyok; Nem számítok; Ha csúnya/kövér vagyok, biztonságban vagyok; Megérdemlem, hogy bántsanak/megbüntessenek; Nem vagyok fontos;)
Gyenge, vagy túlzott érzelmi kontroll
Egyesek az átlagos stresszhelyzeteket krízisként érzékelik, amelynek eredményeképpen sokkot kapnak, vagy érzelmileg összeomlanak. Gyakran hisztérikusnak, színpadiasnak titulálják őket. Mások pedig egy általános fizikai és érzelmi „zsibbadtság”-ban élnek, nem sok minden jut el hozzájuk.
A gyenge érzelmi kontrollal bíró emberek általában hirtelen reagálnak, könnyen fakadnak sírva, dühkitöréseket produkálnak, idegesen járkálnak, hangosan és sokszor a helyzetnek nem megfelelően nevetnek, illetve követelőzőnek és sérülékenynek mutatkoznak. Az e viselkedés által kiváltott figyelem hozhat átmeneti megnyugvást, de ez rövid ideig tart, mivel a kicsikart figyelem negatív. Érdekes módon az így viselkedő személy ritkán fedez fel kapcsolatot viselkedése és az arra adott reakció között. Viselkedésük egy másodlagos bőrként szolgál, és számukra ez rendjén való. Nézőpontjuk szerint a másik fél a hibás, ő téved.
Az érzelmileg szélsőségesen túlkontrollált, majdnem hogy robot-szerű embereket nagyon gyakran megrémíti saját haragjuk. Úgy vélik, ha kimutatják bármely erős érzelmüket, elveszítik önuralmukat, és elborítja őket az erőszakos düh, amitől annyira félnek. Más estekben a túlzott kontroll abból a téves gyermekkori hiedelemből indul ki, miszerint minél kevesebb érzelmet mutatnak ki, annál kisebb az esélye, hogy észreveszik őket, így csökkenthetik a további erőszak kockázatát – a biztonság illúzióját teremtik meg.
Egyes gyerekek azt tanulták meg, hogy nincs joguk az érzelmekhez, ezért nehéz számukra sírni, nevetni, panaszkodni, vagy a véleményüket kifejezni. A szülők, illetve gondviselők az érzelmek bármely jelére lecsaptak egész kiskoruk óta. Ők felnőttként egy láthatatlan falat húznak érzelmeik köré, és megfogadják maguknak, hogy soha senki nem láthatja meg az elszenvedett fájdalmaikat, és senkinek sem engedik meg, hogy újra bántsa őket. (Nem számítok; Nem biztonságos érezni; Nem ismerhetnek; Senkiben nem lehet megbízni; Inkább én okozzak fájdalmat először; Az emberek mindig bántanak; Rossz vagyok; Nem vagyok fontos;)
A pánikrohamok a következő tünetekkel járhatnak: nehéz légzés, torokelzáródás, gyors szívverés, a látás megváltozása, izzadás, remegés, émelygés, szeretne elfutni, úgy érzi, nem ura a helyzetnek, csapdába ejtettnek érzi magát, ordítani szeretne; úgy érzi, mindjárt elájul, vagy felrobban a teste; fél, hogy megőrül, vagy meghal.
A pánikroham borzasztóan félelmetes. Kiválthatja bármely olyan gondolat, illat, íz, hang, érzés vagy cselekedet, amely valamilyen módon emlékeztet az elszenvedett gyermekkori erőszakra, ám legtöbbször az áldozatnak fogalma sincs, mi az. Úgy érzik, derült égből egyszer csak lecsap, ám mindig van valami kiváltó ok. (Nem én irányítok; Nem vagyok ura önmagamnak, sem a helyzetnek; Soha nem leszek biztonságban; Nem létezik biztonság;)
A fóbiák ölthetik önszabotázs, önbüntetés formáját, melyek mögött a „Nem vagyok méltó és érdemes arra, hogy élvezzem az életet, ezért ha nem működök sikeresen, teljesítem a programot, és tényleg nem élvezem az életet.” – dinamika húzódik.
Ugyanakkor megjelenhet a figyelemelterelőként is: ha az embernek súlyos fóbiával, vagy betegséggel kell küzdenie, ezzel palástolhatja a gyermekkori bántalmazásból eredő mély érzelmi sérülésekkel történő szembenézéstől való félelmét. (Megérdemlem a büntetést; Nem számítok; Rossz vagyok/szennyes/mocskos, tönkretett.)
A fel nem oldott érzelmi trauma gyakran okoz betegséget. Migrén, gyomorproblémák, asztma, bőrbetegségek, bélproblémák, hátproblémák, nőgyógyászati rendellenességek, általában a fájdalmak a leggyakoribbak. (Rossz vagyok, Mocskos vagyok; Szennyes vagyok; Tönkretett vagyok. Megérdemlem a büntetést; Nem számítok; A testem bűnös, rossz dolog;)
Általános példák: körömrágás, végtagok karmolászása; a test megvágása pengével, vagy éles késsel, ismétlődő horzsolások, a fej falbaverése, vagy más tárggyal történő ütögetése, de bármilyen elképesztő formát is ölthet.
Az áldozatok azért bántják magukat, hogy irányítani tudják fájdalom-élményüket. Emellett intenzív megkönnyebbülés érzést is hozhat. Lehet azon törekvés jele is, hogy az illető valamit uralni tudjon életében; hogy legalább valamiféle érzésekkel rendelkezhessen; az önbüntetés egy formája; a harag kifejezésének egy módja. Kísérlet a segítségkérésre, a figyelem felkeltésére. Megfigyelhető felnőtteknél és gyerekeknél egyaránt.
Sokszor a fizikai fájdalom a figyelmet vonja el a sokkal félelmetesebb érzelmi fájdalomról, vagy tekinthető egy arra való kísérletnek, hogy tudassák másokkal, milyen hatalmas az érzelmi kín; a harag kifejezésének egy formája az egyetlen biztonságos irányba: önmaga felé. (Rossz, mocskos, beszennyezett, tönkretett vagyok; Nem haragudhatok; Valami baj van velem; Minden az én hibám; Megérdemlem a büntetést; Nem mutathatom ki a fájdalmamat;)
Ismétlődő rémálmok, álmatlanság, de megfigyelhető a túlzott alvásigény is, mint a menekülés, illetve a helyzettel való megbirkózás egy formája. (Rossz, mocskos, beszennyezett, tönkretett vagyok; Minden az én hibám; Soha nem lelek békére/nyugalomra; Nem biztonságos aludni, nyugalomban, csendben lenni;)
Formájuk lehet vizuális: képek gyors egymásutánban (diavetítés-szerűen) történő bevillanása, vagy fizikai érzetek, illetve érzelmek átsuhanása. Általában intim közelség esetén történik, de megfigyelhető a mindennapi tevékenységek végzése közben is, vagy amikor más áldozatok bántalmazásának körülményeiről esik szó. Kiválthatja vizuális, auditív (nagyon gyakran a partner ziháló légzése intim közelségben), mozgási, szaglószervi, ízlelőszervi inger.
E bevillanások képtöredékek a bántalmazásról, és utat nyitnak a teljes emlékkép felé. Ritkán, de előfordul, hogy a bevillanás hosszabb ideig tart, egy film is lejátszódhat. Hallottunk egy több napon keresztül folyó „villanásról” is, biztonsága érdekében az illető hölgyet a pszichátrián tartották ez idő alatt. (Nem én irányítok; (Nem vagyok ura sem a helyzetnek, sem önmagamnak; Soha nem leszek biztonságban; Nem létezik biztonság; A fájdalom csapdájába kerültem;)
Képtelenség az érintésre és/vagy az érintés elfogadására
E probléma hátterében állhat a mocskosság érzete (az attól való félelem, hogy a másik ember valahogy rájön a bántalmazottságra/molesztálásra, és elutasító lesz); a mások beszennyezésétől való félelem; alacsony önértékelés (értéktelenség, önbüntetés); és az a félelem, mely szerint a fizikai kontaktus további bántalmazás kockázatát hordozza (kontrollvesztés, másoknak való kiszolgáltatottság). Az érintés visszahozhatja a gyermekkori nemkívánatos érzések emlékét, illetve olyan, régebben örömet okozó érintését, amely ma már szégyenletes és amitől undorodik magától az áldozat. Utalhat az illető saját szexualitásától való félelmére is. (Rossz, mocskos, tönkretett, beszennyezett vagyok. Nem én irányítok. Nem vagyok ura sem a helyzetnek, sem önmagamnak; Érzelmeim rosszak. Nem számítok. Megérdemlem, hogy megbüntessenek.)
A gyermekkorukban bántalmazást elszenvedett felnőttek gyakran depressziósak, mivel úgy vélik, soha semmi nem fog megváltozni, se a környezetük, se a rokonaik, illetve annyira rosszak és mocskosak, hogy nem tartozhatnak a „rendes” emberek közé, és senkitől sem várhatnak megértést.
Ha az illetőnek nincsenek emlékei az abúzusról, a depresszió azért lép fel, mert nincs logikus magyarázat tüneteikre. Mint már mondtuk, sokan nem következtetnek tüneteikből bántalmazásra, még akkor sem, ha tudatában vannak, hogy bántalmazták őket. (Rossz, mocskos, tönkretett, beszennyezett vagyok. A fájdalom csapdájába estem. Nincs menekvés. Soha nem leszek biztonságban.)
A bántalmazást elszenvedett emberek gyakran az öngyilkosságot látják a fájdalomból kivezető egyetlen útnak. Egészen a közelmúltig alig találhattak segítségre a gyermekkori bántalmazást elszenvedett felnőttek. Mentálisan sérültnek ítélték az abúzus súlyos tüneteit produkáló személyeket, és hagyományos pszichiátriai kezelést alkalmaztak esetükben. Mivel valójában nem értették meg őket, kevés segítségre számíthattak, és a terápia után az öngyilkossági késztetés gyakran még fel is erősödött.
Klienseink beszámolója szerint leggyakrabban azt a tanácsot kapták, hogy „Ez már a múlt. Érzi úgy, hogy ön is erőszakot fog elkövetni? Nem? Akkor menjen haza, koncentráljon a partnerére és a családjára, terelje el a gondolatait, ne dagonyázzon benne.” „Szerintem ön vesztegeti az időmet, sok hűhó semmiért.”
Miután így az illető utolsó reménye is szertefoszlott, az öngyilkosság tűnt az egyetlen, a fájdalomból kivezető útnak. Ez különösen igaz azokra, akik hosszú ideje szenvedtek már tüneteiktől, és úgy érezték, egy vesztes csatában küzdenek. (Soha nem tudok elmenekülni. Rossz, mocskos, tönkretett, beszennyezett vagyok. Nincs kiút.)
Magas/alacsonyszintű kockázatvállalás
Egyesek úgy érzik, muszáj „kihívniuk a sorsot”. Munkájuk, vagy társasági életük nagy kockázattal járó eseményekkel teli. Mások épp az ellenkező oldalon állnak, és még a legminimálisabb kockázatot is képtelenek vállalni. (Nem számítok; Nem vagyok fontos; Soha nem lehetek biztonságban; Nem létezik biztonság;)
Biztonságérzet hiánya
Stresszes helyzetben az illető elrejtőzik, illetve megbújik egy sarokban. Idegessége nyilvánvaló, ha valaki nézi/figyeli őt. Gyakran számolnak be arról is, hogy úgy érzik, figyelik őket, még ha senki sincs is a környéken. Általában hiper-éberek, és váratlan helyzetekben megijednek, fenyegetettnek érzik magukat, amit harag, vagy idegesség követ. Gyakran vágynak arra, hogy láthatatlanok legyenek. (Nem én irányítok; Nem vagyok ura önmagamnak, sem a helyzetnek; Soha nem vagyok biztonságban; Senkiben sem lehet megbízni; Nem bízhatok magamban;)
Az illető nem érzi otthon magát a testében, gyakran hagyja figyelmen kívül testi jelzéseit (fájdalom, fáradtság, éhség, szomjúság), és nem viseli megfelelően gondját. Általában rossz a testképe, és méretének manipulálásával kerüli el a szexuális figyelmet. (lásd még fent: Étel/drog/alkoholfogyasztás és Alacsony önértékelés). Az idő nagy részét a személy disszociált, „tudathasadásos” állapotban tölti: szemtanúja élete folyásának, nem pedig résztvevője. (Nem számítok; Rossz, mocskos, tönkretett, beszennyezett vagyok. Testem rossz, mocskos, aljas, stb.; Nem vagyok biztonságban;)
Ide tartozik a szex, a kiabálás, a nevetés és a testi funkciók. Az illető gyakran csendes beszédű, és sokszor tart szünetet beszéd közben, mert a szavait figyeli. (Nem számítok; Nem vagyok fontos; Nem vagyok biztonságban; Érezni nem biztonságos;)
Akik nem emlékeznek gyermekkoruk egyes éveire, ÉS a fenti tünetek közül több is jellemző rájuk, nagy valószínűséggel elfojtották bántalmazásuk emlékeit. Ez általában akkor történik, ha a gyermekkorban elszenvedett trauma annyira fenyegető és félelmetes, hogy túlélési mechanizmusként a gyerek kizárja annak emlékét.
Hadd hangsúlyozzam itt ki, hogy ha valakinek emlékezetkiesése van, de nem rendelkezik az abúzus többi tünetével, ne érezzünk kényszert, hogy bántalmazás után kutassunk Sherlock Holmes lendületével. Ha nincs más tünet, valószínűleg arról van szó, hogy meglehetősen érdektelen események olvadtak egymásba, és ez tűnik emlékezetkiesésnek.
Általános tapasztalat az abúzus emlékét elfojtók körében, hogy erős érzelmekkel reagálnak olyan információkra, amelyeknek bármi köze lehet ahhoz, amit megtapasztaltak.
Gyakran megtörténik, hogy a kliens hall egy borzasztó eseményről, ami valaki mással történt, ilyenkor meghatódik, vagy kiborul – ez természetes. Az viszont már nem természetes, ha annyira szélsőségesen reagál, mintha csak vele történt volna meg az adott esemény.
Olykor bizonyos szavakat nem képesek kimondani, illetve hallani, de nem tudják, miért. Képtelenek bizonyos viselkedést látni, vagy művelni (szexuális molesztálás esetén ez többnyire szexuális természetű), de nem tudják, miért. Egyes átlagos, hétköznapi eseményeket sem bírnak elviselni, és nem tudják, miért. Mindezek valószínűleg kapcsolódnak az átélt és elfojtott abúzushoz.
Forrás: (Penny Parks Foundation)
HA ILYEN PROBLÉMÁT ÉSZLELSZ magadon, vagy másokon, fordulj SZAKEMBERHEZ!